Miközben
győzködtem a családot, hogy nem jópofa tréfáról van szó, majd igyekeztem oldani
a meggyőzés utáni döbbenetet, a magam lelki egyensúlya is helyreállt. Egyre
szívesebben láttam magam lelki szemeimmel, két babával a karomon, és
ábrándoztam, amint a kétcopfos, totyogós kislányokkal majd kertészkedünk,
virágos kosárral a karunkon sétálgatunk a nyári réten, később a rózsaszínű
szobában régi szalvétagyűjteményemet rendezgetjük, és kuncogva, legjobb
barátnőkként olvasgatjuk együtt gyerekkori titkos naplómat, össze-össze
kacsintva azokon a dolgokon, amiket csak a lányok értenek. Merthogy lányok
lesznek, az teljesen biztos. Júlia és Lenke. Julcsi és Lencsi, a két tündérke…
Szeretettel
gondoltam rájuk, sokat simogatva megdöbbentő ütemben növekvő pocakomat.
A
tizennyolcadik héten magabiztosan léptünk az ultrahang vizsgálóba. Amikor a
vizsgálóasztalra feküdtem, halványan átsuhant a rémület a homlokom mögött: Mi
van, ha mégsem… De nem, nem, az kizárt. Biztosan tudom, érzem! – hessentettem
el még a gondolatot is, de csak azért, hogy még élesebben hasítson agyamba az
orvos hangja:
- Gratulálok!
Mindkettő fiú!
Két kézzel szorítva
kapaszkodtam Norbi kezébe, mint a vízbe zuhant ember, aki nem tud úszni, és
érzi, ahogy magával ragadja a száguldó örvény. Hideg verejték ütött ki rajtam,
a fülem zúgott, próbáltam sírás nélkül lélegezni, de a torkom már kapart, és
éreztem, ahogy már folyik is a könnyem, kétoldalt le az arcomon, akaratomon
kívül, olyan mély fájdalommal, amit addig még sosem éreztem. Meghaltak a
lányaim… akik sosem voltak, és akik már sosem lesznek…
Meredten
bámultam a monitoron a félreismerhetetlen testrészeket. Kezdett a kép és a
világ elsötétedni, de Norbi büszke kurjantása magamhoz térített:
- Odanézz,
ezeknek is mekkora fütykösük van!
- Lháhátom,
lháhátom… - tört ki belőlem a sírás, amibe fura módon mintha a meghatódás örömkönnyei
vegyülnének…
A folyosóról
kíváncsian szánakozó tekintetek kíséretében távoztunk. El is szégyelltem magam
egy pillanatra: Egészséges fiaim lesznek! Miért is sírok? Siratom a lányaimat,
akik sosem voltak egyebek hosszú hetek óta dédelgetett szép álomnál. Mégis fáj,
rettenetesen. Sírt velem anyukám, húgom, anyósom, sógornőm, és a végig szurkoló
óvó nénik (ők aztán igazán tudják, miért vágytam a három fiú után kislányra…). Furcsa
gyászom egy egész napig tartott. Szemem alját szétmarta a sós könny és vörösre
horzsolta a papírzsebkendő. Mikor úgy éreztem, elsírtam az összes könnyem,
amim csak volt, és már kezdtem lelkifurdalást érezni két, semmiről sem tehető
magzatom miatt, vettem egy mély levegőt, és azt mondtam magamnak:
- Eljött az
ideje, hogy most már foglalkozzak a fiaimmal.
Először is
nevet kell nekik találni! Becsukott szemmel próbáltam magam elé képzelni a
legkisebb Patak fiúkat. És abban a pillanatban hirtelen ugyanúgy szerettem
őket, mint a többi gyerekem – hiszen ők azok! Az én pici babáim, kicsi fiaim,
édeseim, kedveseim: Andris és Gergő!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése